89

Ezio és Dzsun egymással szemben ült a ropogó tűz elé húzott fapadokon. Vártak.

— Amikor a Borgiák ellen harcoltam, a bosszú hajtott és az ösztönöm azt súgta, hogy a fejet vegyem célba — mesélte Ezio. — Idővel azonban megtanultam, hogy azoknak, akik félelmet keltenek az emberekben, több hűséges követője van, mint azoknak, akik a szeretetet hirdetik. Semmit sem értem volna el Rodrigo és Cesare megölésével, ha nem tudtam volna a zsarnokságukat felváltani egy legalább valamilyen mértékben testvériségen alapuló irányítással. — Elgondolkodott, majd folytatta. — Ezért sok éven át arra tanítottam férfiakat és nőket egyaránt, hogy gondolkodjanak és cselekedjenek saját magukért. Előbb Rómában, maid Konstantinápolyban, a Testvériség körében.

— Alig várom, hogy olvashassak a tetteidről. Muszáj befejezned a könyvedet.

— Ezt fontos megértened: a mi Rendünket a szeretet fűzi össze. Az emberek, a kultúrák, a világ szeretete. — Ismét elhallgatott egy időre. — Harcolj azért, ami reményt kelt, és vissza fogod hódítani a népedet, Sao Dzsun.

Dzsun a lángokat bámulta. Elmerengett. Képzeletében kitágult a jövője.

— Sok időbe fog telni, nagyon sokba — mondta végül halkan.

— De ha jól csinálod, be fog következni.

Dzsun vett egy mély levegőt, és kihúzta magát, arcára kiült az eltökéltség. Ezióra nézett, biccentett felé. Ezio megveregette a vállát.

— Pihenj egy kicsit — mondta.

Dzsun felállt, és enyhén meghajolt, majd elhagyta a szobát.

Ezio a tűz felé fordult. Az izzó fény vörösre festette az arcát.

Az éjszaka közepén Eziót lopakodó hangok zavarták meg kintről. A konyhába ment. Magasan az égről a hold átsütött a rácsos ablakokon. Ezio a késtartóhoz ment, és kihúzott párat, próbálgatta a fogásukat. Nem volt megelégedve egyikkel sem. Visszatette őket, és valami más fegyver után nézett. Egy vaskanál? Nem. Egy vágódeszka? Nem. Talán egy piszkavas? Igen! A tűzhelyhez ment, és kiválasztott egy három láb hosszú, kemény acélból készült darabot. Megforgatta, két-három próbaszúrást végzett vele.

Egy fentről érkező hangra megmerevedett. Másodpercekkel később egy test zuhant le az ablak előtt. Ezio látta Dzsunt leguggolva a földre érkezni, majd elrohanni az éjszakába. Az ajtóhoz lépett, kinyitotta a reteszt, és szélesre tárta.

Odakint egy kínai férfi állt támadásra készen, és azonnal rá is vetette magát egy daó-val. Ezio hátralépett, és rácsapta az ajtót a férfi karjára, amivel eltörte az orsó- és a singcsontját, a kard pedig kihullott a fájdalomtól üvöltő kínai kezéből. Ezio ismét szélesre tárta az ajtót, és a piszkavassal keményen lesújtott a férfi fejére, kettészelve a koponyáját. Átugrotta a hullát, és kirohant.

Rövidesen rátalált a három támadóval viaskodó Dzsunra. Nem állt jól a harcban, de Ezio érkezése megfordította a helyzetet, és Csia Csing császár szolgálói a szőlőskert felé vonultak vissza. Ott szembefordultak velük. Dzsun, aki csak az öklét és a lábát használta a harcban, az egyiket szinte azonnal kiütötte, miközben Ezio egy másikkal is végzett, egyenesen beleszúrta a piszkavasat az arcába. De a harmadik kínainak sikerült kiütnie a markából a fegyvert. Ezio gyorsan kirántott egy karót a szőlőindák mellől, néhány ütéssel a földre küldte az ellenfelét, majd keményen lesújtott a nyakszirtjére, szétzúzva a nyakcsigolyáját.

Vége volt. Ezio összeesett a szőlőskert enyhe lankáján, kimerülten, de sértetlenül. Elkapta Dzsun tekintetét, és nevetni próbált, de a nevetés ziháló köhögésbe fulladt.

— Mint egy haldokló macska — mondta.

— Gyere, majd én segítek.

Dzsun segített neki talpra állni, együtt mentek vissza a villába.